Nos, kedves gyerekek... a mai leckénk a barátságról fog szólni. Ki tudja, mit jelent ez?...
Természetesen nem ilyen jellegű leckével kívánok szolgálni. Még csak nem is leckével, sokkal inkább néhány értékes tapasztalattal, amivel eddigi életem során gazdagabb lettem.
Akárki légy és akárhogy is gondolkodj az emberekről, az életről, a boldogságról és egyéb filozófiai kérdésekről, a barátság elengedhetetlenül fontos része mindennek. Az ember furcsa lény... sok fajtája létezik mindenféle tekintetben, de egyben közös. Társas lény. Boldogulásához és boldogságához szüksége van társakra; családra, barátokra, haverokra... Sosem lehet igazán teljes ember az, akinek nincs legalább egy valakije, akire minden körülmények között számíthat. Persze a személy, és minősége változó, ahogy az is, hogyan ismerte meg...
Legjobb barátnőmmel egy kórházban ismerkedtünk össze, egy fogyókúrás táborban. Még általános iskolába jártam, duci voltam, így jó ötletnek tűnt, hogy velem hasonló korú és súlyú gyermekek közt probáljak lefogyni. Mikor megérkeztünk az anyámmal és akkori barátjával a helyszínre, nagyjából mindenki ott volt már és vígan ismerkedett, beszélgetett a másikkal. Ő is köztük volt, szimpatikus volt, de először kicsit féltem odamenni és köszönni. Hogy miért? Nos, túl sok önbizalommal nem rendelkeztem, mivel korábban nem igazán voltak barátaim. A gyermekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni, különösképp akkor, ha úgy vélik, valaki nem tartozik közéjük. Rólam így gondolták. A súlyom miatt sokszor piszkáltak, gúnyoltak, volt, hogy megaláztak, ami nem volt nehéz naivitásom és túlzott reménykedésem miatt. Ő nem volt duci, utólag kiderült, pusztán a gyógytorna és talán a társaság miatt iratták be szülei. Vékony volt, ahogy azok is, akik folyton kihasználtak és bántottak... Végül én is beszélgetni kezdtem, egy szobába kerültünk, ágy-szomszédok lettünk... Idősebb volt nálam, de még ő is ugyanolyan gyerek, mint én. És, ami igazán varázslatos volt benne, az a képzelőereje és a képregényei, rajzai... Vonzott, hogy bár ő fizikailag majdnem az ellentétem, neki sem voltak igazán barátai, mert őt sme igazán fogadták be. Talán mert érezték, hogy más mint ők, hogy különleges, ami a legtöbb szürke emberből féltékenységet vált ki megbecsülés helyett.
Hamar összebarátkoztunk, együtt rajzoltunk, tőle kaptam első becenevemet (már, ami tényleg becenév és nem gúnynév volt), bevett a képregényébe is. Egy héttel hamarabb került ki a kórházból mint én, és már aznap este hiányzott, de megígérte, hogy majd meglátogat... azt hiszem, így is volt. És, ami szintén fontos, megkaptam a címét.
Miután kikerültem a kórházból, sokáig nem tudtunk egymásról, majd meghoztam életem talán legfontosabb döntését. Levelet írtam neki, melyhez egyik kedvenc Pokemonjának, Vaporeonnak rajzát csatoltam... hamarosan választ is kaptam. Egy ideig leveleztünk, majd sor került az első telefonokra. Így kezdődött el igazán a barátságunk, mely azóta is tart és remélem, életem végéig kitart majd. Hamar fontos részévé vált az életemnek, sokat tanultam és tanulok tőle (azt hiszem, ő is tőlem), inspirál, célokat ad, bátorít, nyaggat, hogy küdjek, ha már nincs kedvem... Megnevettet, elűzi az unalmamat, a szomorúságomat, néha felbosszant, de fényt adott, irányt mutatott és a kezemet fogta és teszi ezt, mind a mai napig...
És hogy mi a tanulság? Talán, hogy nem félj kockáztatni... nem, talán nem ez a legjobbb... Inkább, hogy akármilyen képtelennek tűnik is a helyzet, akármi történjen is, bármit mondjanak mások, hallgass magadra, az ösztöneidre és ne engedd el azt, aki igazán fontosnak tűnik neked... Talán túl romantikusan, csöpögősen hangzik, de igaz. Ha a kórházból kikerülve nem írom meg azt a levelet, most nem tartanék ott, ahol. Nem emlékezhetnék életem talán legjobb és legvarázslatosabb kalandjaira tudván, hogy Ő szinte mindnek részese vagy oka volt.
